Most, hogy Montreált 20 cm-es hó fedi, csudijó visszanézni a napsütést és kabátmentes napokat idéző nyaralásos képeket. 

A kanadai hálaadást (igen, nem akkor van, mint az USA területén, igen októberben, igen, ez is olyan kis aranyosan kanadai) gondoltuk azzal ünnepeljük, hogy hálát adva a lehetőségeknek magunk mögött hagyjuk a juharleveleket, és nekivágunk a nagyvilágnak. Mondván olyan közel lakunk, most tudjuk jól megnézni, ellátogattunk Philadelphiába és New Yorkba.

Hasznosidő maximalizálás, este munka után - már akinek - bevágtuk magunkat a buszba, hogy reggelre Phillyben ébredjünk. Kisebb megszakítások azért akadtak az útban: határátkelés, buszról le,beszélgetés a határbácsikkal, táskaátkutatás, buszra fel; egy kis megállás Albanyban, kötelezően buszról le, a váróban fél órás szobrozás, vissza a buszra; majd egy kis átszállás New Yorkban, buszból minden ki, táskákkal hajnal 5-kor Time Square nézés, rettegés a fura arcoktól, majd kis várakozás, buszra fel, kis utazás és meg is érkeztünk. 

Így az első nap kicsit fejbeverve hátizsákokkal fedeztük fel a várost. Csodagyönyörű idő volt, leginkább csak a parton lógtunk és megnéztünk egy-egy csini utcát, házat. Ezek után elfoglaltuk az airbnbszállásunkat, ami inkább egy hostelre hasonlított. Kóddal jutottunk be, majd követve az utasításokat elérkeztünk a "B" lábtörlőhöz, ahonnan rögtön a kis szobánkba léptünk. A szállás jó helyen volt, volt melegvíz, és talán ennyi elég is lenne róla... Azért az elvitt kemping evőeszközök nem jöttek rosszul.

Másnap és harmadnap megnéztük a kötelező nevezetességeket. Ez ugyebár az USA egyik legtörténelmibb városa, iszonyatosan büszkék mindenre, ami itt történt - gyakorlatilag ez a szabadság volt. Európai múzeumnéző fejjel olyan édes az egész. Mármint ténylegesen nagyon aranyosak itt a múzeumok és műemlékek. Az Independence Hall bemutatása zseniálisan amerikai volt, beleéléssel, tiszta szívvel magyaráztak a szabadságról, hogy ki milyen széken ült amikor aláírta a nyilatkozatot, hogy született az egész. És ez a lelkesedés a látogatókra is igaz volt. Hasonló volt a szabadság harangja  - amin ugye egy repedés látható. Megnézhettük a tényleges harang előtt a képeket, amelyek ábrázolják azt, hogy mikor merre utazott, milyen legenda volt, hogy mikor kongatták és mikor nem, sőt, találkoztunk a röntgenképével is (khmmkhmm) és magával a csodás haranggal. Igen, egy harang, sor van előtte, és nem, sajnos nem nyaltuk meg.

Meglátogattuk a börtönt, talán ez volt a legizgibb! Tartottunk még kicsit lazább történelmi sétákat is, például Rocky lépcsőjéhez, az olasz piachoz (ahol nem olaszok nem olasz dolgokat árultak) és naná, hogy egy kerámiakiállítás/bolt is útba esett.

A várost belsejét nem nagyon hagytuk el, mivel indulás előtt kiolvasva az internetet azt találtuk, hogy mindenhol halál, fegyverek, késelés és egyéb finomságok várnak ránk, ha kimegyünk a turihelyekről. Így maradtunk a biztonságosabb helyeken.

Amikor elutazunk a kis élményeink szerves részét képezi a gasztronómia. Ezúttal viszont kicsit spórolni szerettünk volna a beüléseken, ebédeken, vacsorákon, sörökön és whiskeyken, mert ezekre őszintén szólva rengeteg pénz szokott elmenni, főleg Írországban. Így kitanultuk videók és helyi reklámok által, hol mit lehet olcsón fogyasztani. Például rátaláltunk a Wawa kávéra. Hát az igazság, hogy finom nem volt, viszont lehetett választani sütőtököset, vaníliásat, columbiait, klasszikust, normált, koffeinmenteset, etiópiait és még pár fajtát, s mindez 1 $-ba került bármely méretben. Szóval egyértelmű volt.

Valamint mivel volt konyhánk - igaz kicsit koszos, dehát jót tesz az az immunrendszernek otthon főztünk. Így esett meg az utolsó este, hogy megjelent a tulaj apukája, és kedvesen, mosolyogva, szinte már-már túlzott lelkesedéssel közölte, hogy ki ő, és azért van itt, mert egy másik vendég látott egy egeret, szóval ő most elintézi. Előkapta a szilót, és tömködött pár rést itt-ott. Így annyira nem bántuk, hogy már csak egyet aludtunk ott. 
Azért megkóstoltuk a helyi specialitást, a cheesesteaket, ami gyakorlatilag egy hot dog kiflibe rakott marhahúscafatokből és sajtból álló szendvics. Finom volt, mondjuk egy poutine-t nem cserélnék el rá! ;) És persze befigyelt egy kis söröcske itt-ott.

Ezek után vettük is az irány a nagy alma felé, nem is akármilyen autóban, nem is akármilyen fuvarral.

Nemsokára érkezik a krémsajtaxi II.!

Juhú! Esik a hó! Eljött a várva várt pillanat, leesett (vagyis esik) az leső hó. Tegnap este óta varázslatosan potyognak a fehér pöttyök. Meseszerű tényleg. Most már csak a fűtésre várunk és hivatalosan is tél lesz. 

Elérkezett a várva várt pillanat. Mióta kiköltöztünk gyakorlatilag csak azt hallgatjuk mindenkitől, hogy a tél kemény lesz, ilyet még nem láttunk soha, meg fogunk fagyni, na majd a tél után meggondoljuk hogy tényleg szeretnénk -e itt élni és társai.

Ennek megfelelően betojtunk rendesen. Nyár óta olvasgatjuk, kérdezgetjük, hogy melyik márka a legjobb, milyen töltöttséggel, vízálló/hóálló, kell -e sígatyát felvenni az utcára, hol vegyük a kabátot, szőrrel a kapucnin vagy nem kell a szőr, meddig érjen: bokáig/térdig/fenékig, kivehető belseje legyen vagy sem. Mint kiderült különböző iskolák vannak erre:

1. A kemény favágók - Ugyan már, ha csak Montreálban éltek nincs olyan hideg a városban (teszem hozzá -35 fok normális errefelé), elég sapka, sál, jó cipő és egy bőrdzseki!

2. Praktikusék - Mindegy milyen a kabát, lényeg hogy pár számmal nagyobb legyen a méretednél, és akkor bármennyi réteget alávehetsz.

3. Az óvatosak - Soha ne vegyetek olcsó kabátot, nem érdemes. Egyszer kell megvenni egy nagyon jót, és az melegen tart.

4. Az arany közepek - Nem, szükség van jó kabátra, de nem kell drágát, márkásat venni, a Costco-ban (otthon talán a metro áruháznak felel meg) is lehet kapni teljesen jót.

Nahát és akkor ezek után legyen okos az ember. Utánaolvastunk, lestük az árakat, húztuk, de most hétvégén eljött a perc, hogy be kellett ruházni legalább Daninak egy kabátra. Kimentünk a közeli outletbe, izgatottan berongyoltunk a The North Face boltba, mondván hát északon vagyunk, na. Majd kijöttünk, mert amit előzetesen kinéztünk már nem volt elérhető. Kis keresgélés után Dani rátalált egy kanadai boltra, ahol hőfok serint voltak besorolva a kabátkák. Ez kissé leegyszerűsítette a döntést. Ismerkedjetek meg a kis csodával: -40 fokig jó a szakirodalom szerint. Mi örömmel fogadtuk be kis családunkba - Dani el is vitte megmutatni neki a vén Európát.

Mondhatnám, hogy ma már csak nevetünk az egészen, de még nem telt el annyi idő. Talán holnaptól.
"Nem is te lennél!"/"Nem is ti lennétek!" Hangzik majdnem mindenkitől, akinek eddig telefonban a vízumfantasztikusságaimról meséltem. Egy kis előzetes: Dani cége intézte nekem a vízumot, egy "nyílt munkavállalói vízumot" (open work permit) kaptam. Ügyvédek édesen összeállították a paksamétát, amivel amikor Montreálba repültem, a határon - némi ujjlenyomatvételi bénázás és kicsit megalázó: idesüss, mennyire izzad a keze című felkiáltások után - megkaptam a vízumom. Hannácska ügyes és okos, kicsit fáradt, ezért persze gond nélkül elfogadja a határőrtől a papírokat, nem olvassa el. Szerencsére pár héttel később Dani elolvasta, az alján ott éktelenkedett egy kitétel: gyakorlatilag nem dolgozhatok gyerekekkel. Hmmm milyen "open"!

Gyors internetolvasás, életátértékelés, kiderült, hogy csupán egy egy egészségügyi vizsgálat kell, majd ha rendben találnak mindent két út van: 1. várni 4 hetet, majd kilépni Kanadából, és vissza, így a határon elintézik a változtatást, és törlik ezt a kitételt. 2. Online jelentkezni, és várni 3 hónapot. Nyilván az elsőt választottuk. 

Újabb ügyvédi kör, összekészítették némi aprópénz ellenében az újabb adag dokumentumot - levelet a határőrnek, fénymásolatokat az életünkről stb. Kinéztünk egy csinos határt, sakkoztunk pár estét, hogy aludjunk -e az USA-ban, vegyünk -e  előtte autót, vagy ne, vásároljunk -e ott, mert olcsóbb, mik a vámszabályok... Végül úgy döntöttünk, csak egy napra megyünk, reggel oda, délután vissza. Az ügyvédek javasolták, hogy ne csináljuk azt - amiről később kiderült, hogy itt elterjedt megoldás -, hogy elmegyünk az USA határig, ott visszautasítanak, majd belépünk a kanadai oldalon és elintézzük az ügyet. Inkább töltsünk el pár órát kedves határszomszédjainknál. 

Így is tettünk, szombaton felkerekedtünk, beültünk a csinos autónkba és elindultunk ebédelni egyet Amerikába - ahogy azt a nagyvilági emberek teszik. Előtte Dani feltelefonálta a határt, hogy igen, 9-17 óráig van ügyfélfogadás, ebben az időben intézik csak a vízumügyeket. Szóval volt tervünk, hánykor indulunk vissza, magabiztosak és bátrak voltunk, tele reménnyel. Persze az amerikai határon kikaptak a kocsiból minket, és egy kis bódéban találtuk magunkat. De az ujjlenyomatadás után és 12 dollár kifizetése után mehettünk utunkra. Találtunk egy nagyon fincsi éttermet, besteakeltünk, majd 2-kor fordultunk vissza. A kanadai bódés határőr bácsi beküldött minket a kettes parkolóba, ahonnan bemehettünk egy épületbe, ahonnan átirányítottak minket egy másik épületbe. Ott viszonylag kedvesen de határozottan közölték, hogy cukik vagyunk, de 9-kor nyitottak, 9:40-kor lezárták a beérkező ügyeket, és aznap nem fogadnak többet. Próbálkozzunk hétfőn vagy másik hétköznap. Hát azt tanultuk a szüleinktől, hogy határőrrel nem veszekszünk, visszakullogtunk az autónkhoz. Ahol még egy kisebb incidens várt ránk. Sorompó volt a parkoló végén, sem kézlegyintésre, sem pislogásra nem nyílt. Becsöngettünk, veszekedtek, hogy írjuk be a kódot, nem volt kódunk, kijöttek, jobban veszekedtek, újabb iratellenőrzés jött, kérdések kevéssé kedves hangsúllyal, majd szerencsénkre kiszólt egy másik határőr, hogy rendben vagyunk, így eleresztettek. 

Újabb nagy tervek születtek, szerdán újabb roham. Most még alaposabban kiolvastuk az internetet, mindketten beszéltünk a határral- természetesen mást mondtak. Az óvatosabb, biztosabb taktika mellett döntöttünk: szerdán délben nyit az ügyintézés, 8-kor átkelünk az USA határon, gyors reggeli, majd 9-kor vissza, ahol sorba állunk, és így remélhetőleg 2-3 körül szabadulunk egy friss, ropogós vízummal. Így is lett. Még azért a reggelink közben ment egy telefon a határra, hogy hol is kell felsorakozni. Bementünk, így 13-as sorszámmal lecsüccsentünk. Délben el is kezdtek dolgozni, mondanám hogy gőzerővel, de nem... Nem baj, szépen lassan sorra is kerültem. Fizetés, adatátnézés, majd mehettem hátra a kedvenc részemhez, hogy levegyék az ujjlenyomatomat. Ezzel mindig gondom van, most kaptam kézkrémet, a kedves szigorú határőrbácsim nyomta helyettem az ujjamat a szenzorra. Lefagyott a gép, nem lehetett újraindítani. Kihúzták, újra az egész procedúra, fénykép, ujjlenyomat, minden. Nem lett jó az ujjlenyomat, de beírtak valami okot franciául, helyre küldtek. A dolgok akkor lettek gyanúsak, amikor gondterhelt kis arcocskával mászkált ide-oda a bácsim, kérte mások segítségét. Végül újabb lenyomatvétel jött, mert kiderült, a gép nem fogadta el az előzőt. Most egy hölgy dolgozott velem ezen a nemes ügyön, a kézkrémet alkoholra cseréltük, levettem az összes ékszert, lekapcsoltuk a lámpákat. Más lámpákat kacsoltunk, különböző anyagú kendőkkel töröltük a kezem - ami ezúttal egész száraz volt már. Égre-földre keresett hintőport, telefonált, hátha van valakinek. De nem sikerült. Ezután következett egy harmadik kör - ugyanez a procedúra. Éééés végreee! Meglett, 10 évre a gépben a csodálatos ujjlenyomatom. Kiadták a vízumomat is, most már dolgozhatok gyerekekkel, juhú! Nagy bánatunkra rákerült egy új kitétel: sajnos nem lehetek szexmunkás. Hát minden lépés áldozattal és lemondással jár! 

Így 9 és fél óra határon ücsörgés után meg is van, amire vágytunk. Még jó, hogy vittünk pizzát, és volt otthon egy kis whiskey ünneplésre!

Újabb lépést tettünk az integráció felé! Nem, sajnos nem tudunk még franciául, erről majd biztosan lesz egy vagy több írás is itt. Szóval, vettünk egy autót!

Előljáróban egy kis gyorstalpaló az itteni közlekedésről. Montrealban a tömegközlekedés nem rossz, na nem olyan jó mint a BKV (ez most nem a vicc), de azért úgy rendben van. Metróból 4 is van, bár az egyiknek csak 3 megállója van, az lehet, hogy csak felet ér. További fontos információ a metróról, hogy gumikerekeken gurul, szóval a Hanna szerint nem is metró. Tehát a metró jó, direkt közel is lakunk az egyik megállóhoz. Azt mondták pár sarok még hóviharban is oké, de az igazi királyok olyan helyen laknak ahol a föld alatt is át lehet menni a metróba így ha a belvárosban dolgoznak akkor télen még kabátot sem kell venniük, mert az irodák egy része elérhető a föld alatti városból (igen).

A közlekedési problémák akkor kezdődnek amikor el kell hagyni a metrót... Buszból (más nincs) ugyan viszonylag sok van, de nem járnak gyakran, általában 10-30 percenként. Illetve, minden sarkon megállnak, de tényleg, szóval elég lassúak. Mindenki nagy örömére az Ericsson 2 éve új épületbe költözött a metró mellől... az autópálya mellé. Ahol most lakunk, innen olyan 40 perc kiérni a gyors (12 megálló 15 perc alatt!) busszal ami csak reggel es munka után jár. Autóval 12 perc és végtelen között van az utazási idő a dugó függvényében (eddigi tapasztalatok szerint 30 perc reális). Mindensetre még nem döntöttem el, hogy hogy fogok járni, ha másra nagyon nem használom a bérletem akkor autóval egyébként majdnem fele annyiba kerül csak.

Az utazási problémák akkor kezdődnek ha el akarod hagyni a várost vagy valami nem teljesen szokványos dolgot szeretnél csinálni. Például az IKEA "közel" az Ericssonhoz (svéd összetartás?), gyakorlatilag a következő kijárat az autópálya másik oldalán, ez autóval 5 perc, busszal 40 mert hát pont úgy nem megy át semmi. Szintén az Ericssontól a reptér 15 perc autóval és 1:15 MontrealKV-vel.

Szóval sok itt a macera, amúgy is menni akarunk minden felé a városon kívül, vegyünk autót. Na de milyet? Nehéz ügy ez ha az embernek sosem volt még autója, amúgy otthon Opel-t vezetett sokat, de itt nincs is Opel. A márka, évjárat, megbízhatóság, forma, szín, szépség, "aranyosan néz-e" mellett ami hamar fő szemponttá vált, hogy 2 kerék vagy 4 kerék. Mármint, hogy a meghajtás, mert hogy télen itt sok hó és jég lesz. Az itt autózók jelentős részének sima első kerekes autója van, ami elvileg a városban elég, de persze jobb a 4 kerekes, csak hát többet fogyaszt, drágább és a szervíz is drágább.

Némi keresgélés után rájöttünk, hogy mennyire elképesztően sok adat érhető el az autókról. Röviden, melyik típus, melyik évjárata milyen váltóval mikor és miért problémás vagy éppen nem, de inkább mégis. Mivel a Hanna csak most fog vezetni tanulni eredetileg manuálban gondolkoztunk hiszen hát tanulni azon kell. Aztán kiderült, hogy itt nem is tanítanak manuálon, cserébe a jogsiban sem lesz benne semmi korlátozás erről (itt véreztek el az automata Fordok a szakirodalom szerint). Egy újabb erős fordulat volt a keresésben amikor kiderült, hogy még vagy fél évig nem kaphatunk hitelt, mert hát az nem elég hogy keresünk pénzt itt hiteltörténet kell. Lényegében 3 opció maradt, Hyundai az ára miatt és két 4 kerekes opció régebbi példányai, a Suzuki ami kivonult Kanadából 6 éve de még van pár maradék és a Subaru amiből itt egész sok van és nem csak a faszagyerekek és a rallysok használják.

Szóval vettünk egy Subaru Imprezat ötezeré, azért mégis kicsit faszagyerek érzés. 9 éves, egy rendmániásnak tűnő srác adta el, ha nem vert nagyon át akkor jól gondját viselte, majd kiderül. Vannak azért sajátosságok a vásárlásban itt, például nem kell szerződés, viszont kell fizetni 10% áfát, és a rendszám az én nevemre szól és nem az autóra szóval a kezembe adták és a parkolóban csak lecseréltük.

Jól megy, első hétvégéjén elvittük Amerikába, vettünk vele egy ágyat és kirándultunk, holnap ismét Amerika, de erről is majd külön írunk...

47 nap 11 óra és pár perc. Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megtörjek, és beruházzak egy kis véreshurkára. Borzasztó, vagy nem is tudom.

Amikor megérkeztem több magyaros program várt, mint amin otthon részt vettem egy év alatt. Kis pálinka tour, kürtőskalács, lángosok és gulyásleves. Akkor ez kicsit ilyen mókás volt, nem hiányoztak még a magyar dolgok, inkább nyaralásként éltem meg az ittlétet. Nem mintha most olyan hatalmas hiányom lenne...

Az egész hurkaközelség a költözéssel kezdődött. Az új otthonunktól nem messze van a Bucharest nevezetű bolt, ahol román, magyar és mindenféle kelet-európai dolgokat lehet kapni. Így egyik nap úgy gondoltam a bevásárlásból odakanyarodok, és a kedves Férjnek veszek pár túró rudit - merthogy azt is lehet kapni. Már kiokosítottak, hogy Rudi barátunkat nem a hűtőpultban, hanem a mélyhűtőben lehet megtalálni (mégiscsak Kanada, érezze az itteni viszonyokat...). Bizakodva lopóztam a mélyhűtő felé, amelyben román kenyér, magyar gesztenyepüré, némi zöldség és rengeteg hús, rétestészta rejtőzött össze-vissza. Túrom, túrom a Rudit, sehol nem lelem. Viszont a kezeim közé szalad egy négyes pakk fagyasztott hurka. A gyomrom megremeg, szinte érzem a számban a mustár és a krémes véreshurka páratlan összhangját. Persze otthagyom, mégsem fogok Kanadában hurkát venni. Egyébként is, otthon vagy 2 éve nem ettem, ez nem egy létszükséglet vagy a mindennapi/heti rutinom része. Aztán pár kör még az üzletben, köszönök a Piroska szörpöknek, leemelek egy Győri Édes kekszcsomagot, aztán érzem, nem bírom ki, rongyolok vissza a szeretett mélyhűtőhöz, bevágom a kosaramba a hurkácskákat, és megyek fizetni. 

Itthon végül a mélyhűtőben kötöttek ki. Nem is tudom, van valami megnyugtató abban, ha az ember házában fellelhető egy adag hurka. Lehet mi ezt fogjuk enni csoki helyett ha bánatosak vagyunk, ha hiányoznak az otthoni ízek, a piacok vagy csak ha behavazódunk.

Mit csinál az ember lánya, fia a nagy költözködések közepette? Pakol, dobozol, szortíroz, átvisz, takarít, takarít még egyszer, bútort vesz, kipakol, rendezget. És mit csinálunk mi? Naná, hogy elutazunk!

Béreltünk egy csinos kis autót egy hétre, így volt idő esténként köröket menni a régi szobánktól az új lakásig, elfuvarozni pár használt bútort, amit a neten vásároltunk (nem párat, sokat) és beugrani svéd barátainkhoz egy kellemes húsgolyóra meg némi használati utasítás megszerzésére. Az egész procedúra közben pedig elballagtunk észak felé a csodálatos Seguenay Fjords Nemzeti Parkba. Amit természetesen nem tudtunk hogy kell kimondani, így kettőnk közt segway-ként hivatkoztunk rá.

Jó volt kicsit kiszakadni a városból, felmarkolni szeretett hálózsákjainkat és kipróbálni a csodálatosan zöld új sátrunkat. Első esténket egy nagyon különleges bálnalesre alkalmas kempingben töltöttük, ahol a sátrunkat egy fadeszkákkal borított helyre lehetett felállítani, és onnan tekinteni a Szent Lőrinc-folyót. Valójában a folyó a közelben torkollik az óceánba, a fjord pedig szintén a közelben torkollik a folyóba. Szóval van itt minden "a nagymama húzta az unokát, a nagypapa húzta a nagymamát, a nagypapát húzta a kutya..." dolog. Így sok-sok bálna étkezik itt. Sajnos egy apró kompbaleset - ami korábban történt - miatt kicsit csúszott a megérkezésünk a kempingbe, így sötétben, romantikus fejlámpák fényében állítottuk fel a sátrat és fogyasztottuk el a fantasztikus konzervünket. Viccen kívül, iszonyatosan finom volt, semmi cukor, csak valami szintetikus-féle hús, krumpli és gyanús barna szósz, én a kis kiruccanásunk végére függő lettem. És bár így nem láttunk bálnát, de hallottunk! Másnap reggel a napfelkelte megnézése után pedig innen indultunk egy kis kajaktúrára, hogy meglessük a hatalmas állatkákat közelről. Sajnos nagyobb egyedekkel nem találkoztunk, de kisebbeket láttunk. 

A kajakozás után továbbgördültünk egy másik kempingbe - mivel ebben sajnos csak egy éjszakára volt hely. Úgy tűnik ebben az időben Kanadában nagy sebességgel fogynak a sátorhelyek, ugyanis második kempingünkben is az utolsó előttit foglaltuk le az utazás előtt egy héttel. Valamiért úgy gondoltuk, hogy a játszótér és a konyha közt elterülő "s" névre hallgató sátorhely kevésbé handicapes, mint egy másik, ami közel feküdt a többihez. Hát, izgalmas volt, az biztos! Egy aggodalmunk akadt: a játszótérre nagy gyermeki hévvel érkező kis gézengúzok a bringájukkal lehetőleg ne nagyon húzzák meg a bérelt autónkat. A kemping egyébként nagyon tiszta volt, meleg vízzel ellátott, fát a helyszínen lehetett venni, este pedig a fjordot nézni.

A harmadik napon kis kirándulást tettünk a helyi nemzeti parkban, ahol fentről láthattuk a fjordot. Tényleg nagyon gyönyörű volt! És meglepően sokan kirándultak. Persze nem szeretnék általánosítani, de ezek a kanadaiak nagyon ott vannak a szeren! Otthon a túrákon az esetek nagy részében mi gyorsabbak vagyunk az átlagnál. Nem nagyon, de hát azért mégis... Itt szélvészként száguldoztak el mellettünk fiatalok, gyerekek, nem annyira fiatalok, de fiatalos kirándulók. Úgyhogy fel kell kötnünk a gatyónkat! Az estét faégetéssel vagy inkább nedves fa füstöltetésével töltöttük, elfogyasztottuk az utolsó fenséges konzerveket és csakis a hideg miatt egy iciri-piciri whiskeyt borral és sörrel. Másnap indultunk is haza, hogy befejezzük a költözést.

No és akkor pár szót a nyelvi nehézségekről... Mert hogy akadtak. Nem megoldhatatlanok, inkább sokkolók. Kezdődött egy falu sörözőjében, ahol a kedves pincérünk - ugyan értett minket többé-kevésbé angolul és próbált is beszélni angolul, nem igazán tudta elmondani, hogy az étlapon feltüntetett sörökből melyik van, azt végképp nem, hogy milyenek. De hát gondoltuk, jól van, megesik. Folytatódott a sorozat a második kempingben, ahol a favásárlásom után közvetlenül kérdeztem, hogy mégis hogyan juthatok fizikailag hozzá a fához, mert az rendben van, hogy kifizettem, de mégis hol a fa. Hangzott franciául egy kedves magyarázat, ekkor ismételtem, hogy sajnos még nem beszélem ezt a mesés nyelvet. Ekkor megdöbbenésemre a megoldásként az jelentkezett, hogy a hölgy beírta a google fordítóba franciául, hogy odahozzák a helyünkre, s a monitort felém fordítva édesen mutatta az angol fordítást. A hab a tortán viszont a nemzeti parkban történt kommunikáció volt, ahol a turistainformációban a hölgyet megkérdeztük, honnan megy a 2-es túra - szokásos körök, kedvesen válaszol franciául, mondjuk hogy nem beszélünk, majd ő elővett egy térképet, s azon mutatva a túra paramétereit, elmondta ismét franciául. Azt hiszem, itt az ideje a francia leckéknek!

Hihetetlen, de eltelt már több, mint egy hónap az érkezés óta. Olyan gyorsan rohant el ez a 4 hét, mint az eddigi fél év. Szerencsére nyugodtabban, kevesebb történéssel - semmi lánykérés, diplomázás, felmondás, esküvő, vízumügyek, pakolások. Na jó, pakolás azért akadt egy kicsi.

És szerencsére ma még több adódik belőle, ugyanis holnap költözünk! Magunk mögött hagyjuk a belvárosi kisebb-nagyobb szeméthegyeket, az éjjeli énekléseket, a hajnali munkagépek zakatolását, a szobánkat, a fogadott gyermekeinket, akik éjfélkor szeretnek főzőcskézni, hosszasan fürdeni, s igen ritkán takarítani.

Elég vegyes érzéseket hagy bennem ez a kis kezdő otthonocska. Elsőre szépen felújítottnak, takarosnak tűnt, ám közelebbről megnézve toldozott-foldozott, a csempén nagy festékfolyással, csótánnyal, bogárhegyekkel, nyikorgó padlóval. A tapasztalást tovább mélyítette, hogy felújítások voltak végig a házban. Így reggel a fantasztikus fúrókra és a munkások dallamaira ébredtünk - és nem tudom mi van itt Kanadában, szerintem a munkások kakasokkal és nem a feleségükkel vagy alvókájukkal alszanak,  de már simán dolgoznak reggel fél 7-7-kor. Hihetetlen!

Nekem kimaradtak a kolis évek, így izgalmas és egyben kicsit undorító volt megtapasztalni az együttlakást idegenekkel. Furcsa ennyi év egyedül és kettesben élés után visszapattanni a fogkeféddel a fürdőajtóról vagy csak azért felvenni egy nadrágot, mert pisilni indulsz, mérgelődni, mert nem zárták már megint be az ajtót vagy éppen azért, mert égve hagyták a lángot a tűzhelyen. De ezek mellett jó biccenteni a másiknak, amikor hazaér a munkából, megkóstolni más nemzeti eledeleket, vagy beszélgetni a kulturális különbségekről. 

Azért vannak dolgok, amik hiányozni fognak innen. Például a nyüzsgés közelsége, mert gyakorlatilag innen 5 perc sétával a bel-belvárosban találtuk magunkat, a sok kajálda, a tejhabosító, az álkandalló (amiben aloe verát "égetünk") és furcsa módon kicsit a szürreálisan undorító alagsori mosógép is. Volt abban valami bájos, hogy kicsit mindig fél lemenni az ember mosni, hiszen sosem tudhatod hogy a poros-koszos lyukakból mi és ki ugrik majd elő. Valamint azért mégis ez volt az első kis kuckónk ebben a csodálatos városban!