Mondhatnám, hogy ma már csak nevetünk az egészen, de még nem telt el annyi idő. Talán holnaptól.
"Nem is te lennél!"/"Nem is ti lennétek!" Hangzik majdnem mindenkitől, akinek eddig telefonban a vízumfantasztikusságaimról meséltem. Egy kis előzetes: Dani cége intézte nekem a vízumot, egy "nyílt munkavállalói vízumot" (open work permit) kaptam. Ügyvédek édesen összeállították a paksamétát, amivel amikor Montreálba repültem, a határon - némi ujjlenyomatvételi bénázás és kicsit megalázó: idesüss, mennyire izzad a keze című felkiáltások után - megkaptam a vízumom. Hannácska ügyes és okos, kicsit fáradt, ezért persze gond nélkül elfogadja a határőrtől a papírokat, nem olvassa el. Szerencsére pár héttel később Dani elolvasta, az alján ott éktelenkedett egy kitétel: gyakorlatilag nem dolgozhatok gyerekekkel. Hmmm milyen "open"!

Gyors internetolvasás, életátértékelés, kiderült, hogy csupán egy egy egészségügyi vizsgálat kell, majd ha rendben találnak mindent két út van: 1. várni 4 hetet, majd kilépni Kanadából, és vissza, így a határon elintézik a változtatást, és törlik ezt a kitételt. 2. Online jelentkezni, és várni 3 hónapot. Nyilván az elsőt választottuk. 

Újabb ügyvédi kör, összekészítették némi aprópénz ellenében az újabb adag dokumentumot - levelet a határőrnek, fénymásolatokat az életünkről stb. Kinéztünk egy csinos határt, sakkoztunk pár estét, hogy aludjunk -e az USA-ban, vegyünk -e  előtte autót, vagy ne, vásároljunk -e ott, mert olcsóbb, mik a vámszabályok... Végül úgy döntöttünk, csak egy napra megyünk, reggel oda, délután vissza. Az ügyvédek javasolták, hogy ne csináljuk azt - amiről később kiderült, hogy itt elterjedt megoldás -, hogy elmegyünk az USA határig, ott visszautasítanak, majd belépünk a kanadai oldalon és elintézzük az ügyet. Inkább töltsünk el pár órát kedves határszomszédjainknál. 

Így is tettünk, szombaton felkerekedtünk, beültünk a csinos autónkba és elindultunk ebédelni egyet Amerikába - ahogy azt a nagyvilági emberek teszik. Előtte Dani feltelefonálta a határt, hogy igen, 9-17 óráig van ügyfélfogadás, ebben az időben intézik csak a vízumügyeket. Szóval volt tervünk, hánykor indulunk vissza, magabiztosak és bátrak voltunk, tele reménnyel. Persze az amerikai határon kikaptak a kocsiból minket, és egy kis bódéban találtuk magunkat. De az ujjlenyomatadás után és 12 dollár kifizetése után mehettünk utunkra. Találtunk egy nagyon fincsi éttermet, besteakeltünk, majd 2-kor fordultunk vissza. A kanadai bódés határőr bácsi beküldött minket a kettes parkolóba, ahonnan bemehettünk egy épületbe, ahonnan átirányítottak minket egy másik épületbe. Ott viszonylag kedvesen de határozottan közölték, hogy cukik vagyunk, de 9-kor nyitottak, 9:40-kor lezárták a beérkező ügyeket, és aznap nem fogadnak többet. Próbálkozzunk hétfőn vagy másik hétköznap. Hát azt tanultuk a szüleinktől, hogy határőrrel nem veszekszünk, visszakullogtunk az autónkhoz. Ahol még egy kisebb incidens várt ránk. Sorompó volt a parkoló végén, sem kézlegyintésre, sem pislogásra nem nyílt. Becsöngettünk, veszekedtek, hogy írjuk be a kódot, nem volt kódunk, kijöttek, jobban veszekedtek, újabb iratellenőrzés jött, kérdések kevéssé kedves hangsúllyal, majd szerencsénkre kiszólt egy másik határőr, hogy rendben vagyunk, így eleresztettek. 

Újabb nagy tervek születtek, szerdán újabb roham. Most még alaposabban kiolvastuk az internetet, mindketten beszéltünk a határral- természetesen mást mondtak. Az óvatosabb, biztosabb taktika mellett döntöttünk: szerdán délben nyit az ügyintézés, 8-kor átkelünk az USA határon, gyors reggeli, majd 9-kor vissza, ahol sorba állunk, és így remélhetőleg 2-3 körül szabadulunk egy friss, ropogós vízummal. Így is lett. Még azért a reggelink közben ment egy telefon a határra, hogy hol is kell felsorakozni. Bementünk, így 13-as sorszámmal lecsüccsentünk. Délben el is kezdtek dolgozni, mondanám hogy gőzerővel, de nem... Nem baj, szépen lassan sorra is kerültem. Fizetés, adatátnézés, majd mehettem hátra a kedvenc részemhez, hogy levegyék az ujjlenyomatomat. Ezzel mindig gondom van, most kaptam kézkrémet, a kedves szigorú határőrbácsim nyomta helyettem az ujjamat a szenzorra. Lefagyott a gép, nem lehetett újraindítani. Kihúzták, újra az egész procedúra, fénykép, ujjlenyomat, minden. Nem lett jó az ujjlenyomat, de beírtak valami okot franciául, helyre küldtek. A dolgok akkor lettek gyanúsak, amikor gondterhelt kis arcocskával mászkált ide-oda a bácsim, kérte mások segítségét. Végül újabb lenyomatvétel jött, mert kiderült, a gép nem fogadta el az előzőt. Most egy hölgy dolgozott velem ezen a nemes ügyön, a kézkrémet alkoholra cseréltük, levettem az összes ékszert, lekapcsoltuk a lámpákat. Más lámpákat kacsoltunk, különböző anyagú kendőkkel töröltük a kezem - ami ezúttal egész száraz volt már. Égre-földre keresett hintőport, telefonált, hátha van valakinek. De nem sikerült. Ezután következett egy harmadik kör - ugyanez a procedúra. Éééés végreee! Meglett, 10 évre a gépben a csodálatos ujjlenyomatom. Kiadták a vízumomat is, most már dolgozhatok gyerekekkel, juhú! Nagy bánatunkra rákerült egy új kitétel: sajnos nem lehetek szexmunkás. Hát minden lépés áldozattal és lemondással jár! 

Így 9 és fél óra határon ücsörgés után meg is van, amire vágytunk. Még jó, hogy vittünk pizzát, és volt otthon egy kis whiskey ünneplésre!